A nagy disztró teszt - hardver környezet

Meguntam a Windows-t, több okból is. Az egyik, hogy nálam 100GB már nem elég egy Windows 7-nek, konkrétan 97GB-nál tart. Ebből körülbelül 20GB ami saját adat és program, a többi szemét, amivel telehordta a gépet a 6 év alatt, mióta fent van. Úgy gondoltam, hogy lassan ideje váltani. Első jelölt nálam a Windows 8.1 volt, mert a tabletemen az van fent, és nagyjából ugyanazt tudja, mint a Windows 7, csak hatékonyabban, és nem mellesleg 10GB-on elfér. Időközben kijött a Windows 10 is, aminél a review-ok olvasgatása elég mellbevágó élmény volt. Mint kiderült a Windows egy ideje már kémkedik a felhasználói után, és ezt a feature-t a Windows 8.1-be és a Windows 7-be is utólag beépítette a frissítésekkel. Vannak módszerek, amikkel lehet korlátozni a dolgot, pl vezérlőpult error reporting és security beállításoknál, illetve service-ek leállításánál, update package-ek törlésénél, és így tovább, de azt mondják virtuális gépen még így is tisztán látszik a Windows adatforgalma, amit a háttérben bonyolít. Ezt alátámasztják a saját megfigyeléseim is, kaptam kék halált Windows 8.1-nél kikapcsolt error reporting-al, amiben azt írták, hogy adatokat gyűjtenek a rendszerről, amit továbbítanak a Microsoft-nak. Nem volt apelláta, választási lehetőség, sőt még a power gomb nyomva tartása sem működött. Ez szerintem elfogadhatatlan, ezért gondoltam arra, hogy megnézek néhány Linux disztrót, hogy vajon reális alternatívái e a Windows rendszereknek. Aki nem ismerné a szót, a distribution rövidítéséről van szó, szóval ezek Linux változatok. Úgy kell elképzelni, mintha mondjuk a Windows 7-ből és a Vista-ból csináltak volna 10 félét. Mind egy kicsit eltérő, eltérő asztallal, valamennyire eltérő kernellel, és így tovább, de alapjaikban azért elég hasonlóak egymáshoz. A Linux is valami ilyesmi, csak több ezer disztró létezik egymáshoz képest kisebb nagyobb eltérésekkel.


Sajnos a hardverem elég réginek számít; 2009-es, szóval lehetnek egyedi hibák, amiket én tapasztalok, de újabb gépeken talán már nincsenek jelen. Egész konkrétan egy socket 775-ös Gigabyte GA-EP43T-USB3 rev1 alaplapról van szó, amiben van 4x2GB Kingston CL9-es 1600Mhz-es memória, egy adapteres socket 771-es Intel Xeon E5430/C0 processzor, egy Gigabyte Geforce GT240 videokártya és egy Kingston V300 120GB-os SSD. Ezen kívül van még pár, az operációs rendszer szempontjából kevésbé lényeges dolog rákötve, mint pl egy 450W-os Cooler Master táp, egy 550VA-es APC UPS, egy 1TB-os Seagate HDD, egy TP-Link wifi kártya, stb... Ha leszámítjuk a gyenge videokártyát, akkor ez a konfig közel van a maximumhoz, amit a socket 775-ből ki lehet hozni. Processzorból benchmark pontok alapján olyan 15%-al lehetne jobbat betenni komoly összegekért, memóriát lehetne bővíteni a duplájára, de nehéz minőségi két oldalas 4GB-os modulokat találni, az egy oldalasat meg az alaplap nem támogatja. Nem is nagyon látom értelmét a 16GB memóriának, amikor a 8GB-ot sem eszi meg soha a rendszer. Ha ész nélkül nyitok meg oldalakat a böngészőben, akkor is csak max 6GB-ig szoktam jutni. Nyilván nem Chrome-ot használok. ;-)))

Úgy gondoltam, hogyha már ennyi disztrót megnézek, akkor jó lenne az SSD-re egyszerre többet feltenni, aztán csak utána végigjárni őket, beállítgatni, és levonni a következtetést.
A hagyományos MBR partíciós stílus, mint kiderült, csak 4 partíciót támogat. Hallottam már olyanról, hogy 3 primary + 1 extended partíciót tesznek fel rá, és az extended-et tovább lehet osztani több logikai partícióra. Illetve azt is emlegetik, hogy a Linuxos boot választó, a GRUB2 már az extended partíciókról is be tud boot-olni. Ilyen irányban sajnos nem igazán találtam semmi használható infot, hogy ezt hogyan tudnám megvalósítani, és egyébként is olyan extrém dolognak tűnt, hogy nem tartom valószínűnek, hogy minden Linux disztróval kompatibilis lenne.
A másik megoldás a GPT partíciós stílus használata, amiről a legacy BIOS-ok nem támogatják a boot-olást. Jelenleg az F4-es BIOS verzió van fent az alaplapomon. Ez sajnos még ilyen. A Gigabyte volt olyan kedves, és az UEFI-re való azonnali átállást csak fokozatosan oldotta meg 2010 és 2012 között. Ennek szerintük az volt az előnye, hogy a régebbi alaplapokra is tudtak ún. hybrid EFI-s BIOS-okat kiadni 2011-ben, amik támogatnak olyan EFI-s feature-öket, mint pl a GPT-s lemezekről való boot-olást.  Így az én alaplapomhoz is kellene legyen egy ilyen hybrid EFI verzió, amit használni tudnék. Na legalábbis ez az elmélet.
A gyakorlatban egy 2011 novemberi F5d jelű BIOS-t tudok letölteni az alaplaphoz, ami egy béta BIOS. Ez 99% 100%, hogy támogatja a GPT-s boot-olást, de azt mondják, hogy a béta BIOS-ok eredendően instabilok, és hogy csak BIOS tesztelőknek valók, napi használatra nem jók. Több helyről is hallottam ezt, illetve a letöltés mellé is kiírták, szóval igazat adtam, és nem próbálkoztam a telepítésével. Inkább maradtam a 4 partíciós MBR-nél. Maradtam az F4 BIOS-nál, ami 2010 júniusi kiadás, tehát elméletileg még nem szabadna hybrid EFI-nek lennie, mert arról azt írták, hogy 2011-ben jelent csak meg. Azért utánakérdeztem a Gigabyte hivatalos fórumában és a support-nál is, hogy vajon az F5d tudná-e a GPT boot-olást. Mindkét helyen azt a választ kaptam, hogy biztosan nem, mert ez egy UEFI feature. Így hát látván, hogy fogalmuk sincs a saját termékeikről, inkább leteszteltem én magam.  Előrántottam a szekrényemből egy 500GB-os Seagate HDD-t (ami a hangja alapján fejproblémákkal küzd), beállítottam rajta Windows alól a GPT-t, és próba szerencse alapon feltettem rá egy Linux disztrót (ubuntu 14). A dolog teljesen rendben ment, F4 BIOS alól gond nélkül bootolt a GPT lemez. Egyedül arra kellett figyelnem, hogy beállítsak egy "Reserved BIOS boot area" típusú kisebb FAT32-es partíciót a lemez elejéhez (1. ábra).

1. ábra - Reserved BIOS boot area beállítása ubuntu-ra jellemző telepítőből

Végül úgy döntöttem, hogy az SSD helyett inkább maradok ennél a HDD-nél, mert 10GB-os méretekkel kb 40 disztrót tudok tesztelni rajta, ami 4x annyi, mint amit SSD-vel tudtam volna. Azt sem sikerült kiderítenem, hogy egy ext4 formázás, illetve egy disztró telepítése mennyi írással jár, így lehet, hogy 1-2%-ot levitt volna a lemez életidejéből a disztrók tesztelése, bár erre nagyon kicsi az esély. Mindenesetre jobb a biztos alapon úgy döntöttem, hogy inkább HDD-vel tesztelem a disztrókat, és mint a Hegylakóban, csak egy maradhat a végén, ami rákerül majd az SSD-re. :-)

A telepítésre nekem a legegyszerűbb megoldás a pendrive használata volt. Elméletileg a telepítőt ki lehetne írni külön meghajtóra, meg olyat is lehet, hogy GRUB-ba betenni az ISO-t, de ezzel nem próbálkoztam, jók nekem a hagyományos módszerek ezen a téren. Én az iso fájlokat Windows 7 alól a Universal USB installer nevű programmal írtam egy Kingston DataTraveler 3.0 pendrive-ra. A pendrive-ot az itt leírtak alapján teszteltem Linux alól a badblocks nevű programmal. Windows alól is lehet tesztelni természetesen h2testw-vel, ha valakinek olyanja van. Gyakorlatilag mindkettő ugyanazt csinálja, felír adatot a pendrive-ra, aztán visszaolvassa, hogy stimmel e. A pendrive-oknál nincs SMART önmonitorozó rendszer, mint az SSD-knél vagy HDD-knél, így csak ez a fapados módszer van tesztelésre. Nem érdemes sokszor futtatni, mert minden ilyen teszt jelentősen (kb. 1-2 ezrelékkel) csökkenti az életidőt. Legalább 16GB-os pendrive javasolt, mert léteznek elég nagy iso-k is, amik kitömörítés után már nem biztos, hogy elférnek 8GB-on. Az átlag iso fájlok csak 1-2GB-ot használnak el a területből, ezekkel nincs gond.

Összességében tehát én egy MBR stílusban partícionált 4 primary partíciót használó SSD-re GPT stílusban partícionált 40+ primary partíciót használó HDD-re telepítem fel majd az aktuális disztrókat, egy 16GB-os pendrive-ról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése